7. rész

A fiúk beléptek az ajtón.

-Elzavartuk ezt a kis vadbarmot! –kiáltott fel Tom. A lányok ott álltak a nappali közepén, Laura karbatett kézzel, és egyiküknek sem volt valami szívélyes tekintete.

-Laura jobban vagy? –kérdezte Bill. ám Laura válaszképp 1 hatalmas pofont adott Billnek.

-Peched van Bill! Ugyanis mostmár emlékszem hogy ki ütött meg! De ezt még elviselném, persze neked rögtön még jobban szét kell cseszned a dolgokat! Mert a képembe hazudtál! Annyira megerőltető volt bevallani, hogy te voltál? –Laura

-De én nem akartalak megütni! Olivért céloztam! –mentegetőzött Bill

-Na igen, ott van a másik is, majd ő is kap ne aggódj! Bocsi a nem túl lágy kifejezésért, de kurvára elegem van már abból, hogy lassan minden nap és minden perc amikor együtt vagyunk, csak a te és Olivér közti rivalizálásból áll! És a mai nap pedig én ittam meg a levét! Hát nagyon szépen köszönöm, nem 1 nap mire ez a lila folt eltűnik! –üvöltözött Laura

-Laura kérlek… -Bill

-Nem Laura kérlek! Elegem van belőled és Olivérből is! Olyan gyerekesek tudtok lenni, hogy az már szó szerint fáj! Csak a harc a fontos, semmi más? Mert nagyon ez látszik! –Laura dühösen.

-De… -Bill

-Semmi de! Elég volt! Hazudoztok, verekedtek, és még én szívjak miattatok? Mégis hogy képzelitek? Tűnj a szemem elől Bill, meg ne lássalak itt többé! –kiabált Laura

-Laura ne, hagy magyarázzam meg! –Bill könyörögve.

-KIFELÉ! – majd a 2 G-re és Tomra nézett –rátok is vonatkozik! –Laura

-Laura kérlek hallgass meg… -próbálkozott Bill még 1 utolsót

-Menjél már! –kiabált Laura, majd felkapott 1 poharat, ami el is találta volna Billt, ha az nem megy ki, és nem csukja be gyorsan az ajtót. A lányok rémülten és elkerekedett szemmel néztek a dühöngő Laurára.

-Fönt leszek. –mondta Laura, majd fölment a szobájába. Ledőlt az ágyra, és sírt. Miért történt ez? Hiszen pár nappal ezelőtt annyira békés volt minden. Laura akkor 1 árva pillanatig azt hitte, hogy Bill szereti. Aztán jött Olivér, Bill megkergült, és minden szép és jó, amit az énekes és a lányt kapcsolata fölépített, most 1 pillanat alatt kártyavárként omlott össze. A lánynak eddig az okozott némi dilemmát, hogy 2 pasit szeretett. Mindkettőt ugyanúgy, és nem tudott dönteni. De most hirtelen elhidegült mindkettőtől, és nem tudja hogyan tovább. Ismét csak egyet tehet: vár, amíg nem lép valamelyikük. Bár lehet, hogy a megbocsátás nem fog könnyen menni, de talán valamelyik fiú képes lesz kiérdemelni a kegyelmet. Talán… majd.

Laura ekkor észrevette a 2 szál rózsát, amit még pár napja kapott Billtől és Olivértől. A 2 virág, amelyről a gyönyörűség áradt, most inkább a csalódás és a szemét látványát keltette. A lány nem tétovázott: sírva is, de szemétbe dobta a 2 virágot. Olyan volt, mintha a vita után a virág megmérgezte volna a szoba légkörét. De már jobb volt most, hogy a rózsák nem voltak szem előtt. Különben a 2 fiúra emlékeztettek volna. De ezt most nem lehet. Laura most csak egyet akart: egyedül maradni a szobája magányában, és rendet rakni a fejében, melyben millió és millió gondolat cikázott…

Bill a hotelszobában szintén egyedül volt. Az ablakban ült, és az utcát kémlelte. Fél percen belül elkezdett esni az eső… egészen kicsi cseppekben, majd egyre erősebben, és a végén már 1 kiadós zivatar közepén találta magát. De persze mivel nem volt kint, nem érte az eső. Ám ahogy Bill elnézte a szürke eget, és a kövér esőcseppeket, amelyek hangosan kopognak az ablaküvegen, úgy érezte, mintha a lelke tombolná ki magát ott kint. A mai napra gondolt… élete talán egyik legrosszabbul sikerült napjára. Elvesztett sok mindent. Hát igen… az ember annyi mindent el tud veszíteni… tárgyakat, emlékeket, hangokat, képeket… és sajnos a szerelmet is, amit pénzért nem lehet megvenni. Bár ő szerette Laurát, de egyáltalán nem volt biztos benne, hogy az érzését viszonozza a lány. Bill szomorúan sóhajtott. Laurának minden egyes szava igaz volt… hogy ronthatta ennyire el? Hogy lehetett ilyen féltékeny? Miért kellett nekiesni a másiknak? Miért nem inkább Laurával foglalkozott többet Olivér helyett? Miért, miért, miért? Ez a szó csengett a fülében. Bill szomorúan sóhajtott. Legszívesebben sírt volna, de a könnyek nem akartak előjönni barna szemei sarkából. Helyette inkább a szívét mardosta a lelkiismeret, hogy miért történt az, ami történt. De a múltat már nem lehet megváltoztatni… de lehet küzdeni, hogy a jövő szebb legyen. Igen… mert elrontani bármit elronthatunk, de a hibáinkat helyrehozni nem lehetetlen. Billben a keserűség, a szomorúság mögött megcsillant a remény szikrája. Hiszen azt veszítjük el legutoljára. És a fiú tudta, hogyha küzd, akkor bármit el tud érni… jelen esetben helyrehozni. Bill fölállt és belenézett a tükörbe. Kit lát? 1 fiút, aki készül föladni, és inkább csak az időre bízza a problémák megoldódását, vagy Bill Kaulitzt, aki szembeszáll a gondokkal, és ahogy csak tudja, megoldja őket. Bill egyre jobban érezte, hogy az utóbbi áll hozzá közelebb. Mostmár tudta mit fog csinálni. Beszélni fog Laurával, és újra minden rendben lesz. És sikerülni fog neki. Mert meg tudja csinálni. Képes rá. Bármire képes.

„De majd holnap. „–gondolta Bill. Még csak fél 8 volt, de a mai nap amúgy is rossz volt, meg kimerítő is. Küldött 1 sms-t Tomnak, aki a 2 G-vel lófrál valahol, hogy a hotelszobában lesz, és valószínűleg már aludni fog, amikor hazaérnek. Azután átöltözött, lefeküdt az ágyra, nyakig betakarta magát (mint mindig, de alvás közben úgyis lerúgja magáról, mint általában), és pár perc múlva már el is nyomta az álom.

Fél óra múlva megérkeztek a többiek.

-Hé! Felkapcsoljuk a villanyt? –suttogott Georg, miközben a sötét hotelszobában próbáltak tájékozódni.

-Ne, mert akkor a tesóm felébred! –mondta Tom, majd a mobiljával Bill ágya felé világított. Bill csakugyan aludt, az oldalára fordulva, kicsire összegömbölyödve, a takaró félig a földön, de úgy vállmagasságig még takarta a fiút. Halkan szuszogott, és nagyon aranyos látványt nyújtott. J

-Jézus! –kiáltott fel Gusti, miközben épp az ágya felé tartott, de megbotlott valamiben, és majdnem elesett.

-Hé Gusti nehogy összetörd magad! –mosolygott Georg

-Igyekszem Georgbéjb, igyekszem! –Gusti

-Még mindig Georgnak hívnak. –forgatta a szemét Georg.

-Megtaláltam az ágyam! –kiáltott fel Tom

-Csitt legyen má! –Georg

-Jólvanna! Amúgy is én kezdtem! –Tom

-Én meg folytattam! –Georg

-Hojj! –kiáltott föl Gusti, amikor már a saját ágyába botlott bele, de legalább puhára esett.

-Gustav! –Tom

-Jólvanmár! Mi vagyok én? Bagoly? –Gusti

-Hát csak te vagy szemüveges! –Georg

-Kapd be! –dörmögte Gusti

-Az én ágyam is megvan! –mondta Georg csillogó szemekkel.

-Akkor én most szépen döglök! –Tom

-Hát dettó! –Gusti

-Ja és Gusti ne horkolj! –Georg

-Különben búrán dobunk 1 párnával! –Tom

-Én sose horkolok, csak hangosan lélegzem! –Gusti

-Én meg akkor nyerítek. –Georg

-Én meg zümmögök. –Tom

-Jólvanmár, kuss legyen, mindjárt kelünk, aztán nem bírtok felébredni. Mint mindig. –Gusti

-Akkor jócakát! –Tom

-Viszont. –Georg. 10 percen belül csend borult a szobára. A fiúk elaludtak.

Reggel Bill kelt föl legelőször. Mivel korán feküdt le, nem volt annyira nehéz az ébredés. Felült ágyában, és 1 nagy nyújtózkodás után végignézett a szobán. Tom a szoba másik végében levő ágyon aludt, szétvetett végtagokkal. Mellette pár méterre Georg ágya, aki szintén oldaltfekve aludt, de arcára omló hajától nem sokat lehetett látni belőle. Bill ágyától pár méternyire volt Gusti, aki Tomhoz hasonlóan hanyattfekve, szétterülve aludt. Bill az órájára nézett. Még csak hajnali 4 volt. „Minek visszaaludni, mindjárt kelni kell.” –gondolta Bill, majd kikászálódott az ágyából, letusolt, fogat mosott, átöltözött, sötöbö, fél 5-re már készen is volt. Kezébe vette a mobilját. Fel akarta hívni Laurát, de inkább nem, biztos még alszik. Pedig már annyira menne! Maga sem tudta hová, csak ki akart menni a hotelből, még utoljára ki akarta szellőztetni a fejét a nagy békülés (illetve Bill remélte hogy ez lesz majd a vége) előtt. Felvett 1 kapucnis pulcsit, majd kilépett az ajtón. Mivel hajnal volt, eléggé csípős hideg levegő volt az utcán. Kihalt volt minden, még a kocsik is ritkán jártak. Bill örült, hogy most nem zaklatja senki. Sok hosszú év óta most először ment egyedült az utcán. Nem volt vele senki… se rajongók, se testőrök, se a TH többi tagja. Csak egyes-egyedül ő. És senki más. Bill vagy fél órán keresztül rótta az utcákat, és amikor visszatért a hotelszobába úgy érezte magát, mintha kicserélték volna. Mostmár biztos volt benne, hogy minden sikerülni fog.

Reggel 7-kor már a lányok házánál volt, és izgulva kopogott be az ajtón. Nem volt nála se virág, se csoki. Csak ő. Lilla nyitott ajtót.

-Bill… szia. –Lilla

-Szia. Laurához jöttem. Beszélhetnék vele? –Bill

-Hát… nem igazán van a legjobb… -Lilla

-… éppen ezért akarok vele beszélni! –Bill

-Jó, de most alszik. –Lilla

-Nem baj! –Bill

-Hát jó… -mondta Lilla, majd beengedte Billt. A fiú fölment a lépcsőn, majd bement a szobába, ahol a lányok aludtak (kiv. Lilla). Odament Laura ágyához, majd leguggolt mellé.

-Laura. –keltegette a lányt. Laura felnyitotta a szemét, de amikor meglátta Billt, úgy ugrott fel, mintha parázson feküdne.

-Bill! te meg mit keresel itt? –mondta Lau lejjebb véve a hangerőt, nehogy a lányok felkeljenek.

-Beszélni szeretnék veled. –Bill. Laura habozott, de végül beadta a derekát, és kimentek a konyhába.

-Tehát mi a mondandód? –mondta Laura, de 1 percre sem nézett rá Billre, eközben a fiú meg le sem vette róla a szemét.

-Ami már megy egy pár napja… ez az Olivéres ügy… tudom hogy amit tettem tegnap, és egész idő alatt, az hiba volt. Nem akartam, hogy ez legyen a vége. Megértem, hogy mérges vagy rám… és megérdemelném, hogy többé felém se nézz. És nagyon szégyellem magam. De én nem akartalak megbántani, csak meg akartalak védeni. Illetve akkor még csak emiatt voltam féltékeny Olivérre. Mostmár változott a helyzet. Beigazolódott, amit az elején még magamnak se mertem bevallani… -Bill

-Mit? –kérdezte Laura kíváncsian

-Szeretlek. –nyögte ki végül azt a bizonyos szót Bill, ami már olyan régóta benne motoszkált. Laurában, pedig megállt az ütő.

-Tessék? Ez… ez komoly? –Laura ledöbbenve.

-Hát persze! De… de ha utálsz, akkor elfogadom. Csak tisztázni akartam mindent… -Bill. Laura úgy érezte, mindjárt elsírja magát. Ez látszott az arcán, és ezt észrevette Bill is.

-Valami rosszat mondtam? –kérdezte a fiú bizonytalanul. Laura elmosolyodott.

-Dehogy… épp ellenkezőleg.

-Ezek szerint… van remény arra, hogy megbocsátasz? –Bill. Laura válasz helyett Bill nyakába ugrott.

-Megbocsátok! És én is szeretlek! –mondta örömkönnyekkel Laura. Bill is hihetetlenül boldog volt.

-Köszönöm! –Bill

-Akkor… ez most mit jelent? –Laura

-Hát… elvileg azt, hogy járunk… -nevetett Bill

-Akkor… oké. –nevetett Laura

-El kéne majd mennünk valahová, nem gondolod? –mondta Bill, miközben megölelte Laurát.

-Hát én nem igazán ismerek itt jó helyeket… -Laura

-Na majd kitalálok valamit! –mosolygott Bill. Ekkor jött elő Szilvi.

-Sziasztok… Szia Bill! Hát te? –Szilvi

-Hát én… és Laura egy pár vagyunk! –Bill

-Wow! Gratula! –Szilvi

-Köszi! –Laura

-Tom majd keresni fog valamikor a mai nap. –mosolygott Bill.

-Tényleg? Miért? –Szilvi

-Hát azt nem mondta, de tuti hogy örülni fogsz! –Bill

-És azt te honnan tudod? –Szilvi

-Hát mert az ikrem! És… sejtem mit akar mondani… -Bill

-Na jó, mondjad csak! –Szilvi

-Dehogy mondom! Majd ő! –Bill

-Ha valami hülyeséget forral, megölöm! –Szilvi

-Arra nem lesz szükség! –Bill. ekkor a fiúnak csörgött a mobilja. Pár perc beszélgetés után mennie kellett. Miután elbúcsúzott a lányoktól, és a stúdió felé tartott a TH többi tagjával a kisbuszban, elmesélte nekik a mai napot. Ezután pedig elégedetten nyugtázta, hogy sikerült, amit eltervezett, sőt, ha ügyes, akkor talán sikerül Tomot összehozni Szilvivel. És persze a 2 G sem tétlenkedik. J De hát ráérnek. Hiszen annyi meglepetést tartogat még az élet… nem fognak unatkozni…