14. rész

Kora délelőtt, de reggel után a hotelszoba konyhás részében…

-Tudtam… éreztem! –mondta Tom, miközben farkasszemet nézett az összeégett, füstölgő pizzaszelettel. Bill megveregette a tesója vállát.

-Majd belejössz! –Bill

-De hát mibe? Még sosem égettem oda a pizzát! Ha nem esek el korán reggel Georg gitártokjában, akkor nem égettem volna oda a pizzát! –Tom

-Jaj Tom, fogd arra a szerencsétlen tokra! –forgatta a szemét Georg, miközben ablakot nyitott, hogy kiáramoljon a füst.

-Egy gitáros nem eshet el 1 gitártokban! –Tom

-Pedig olyan gyönyörűen tanyáltál, hogy öröm volt nézni! –Gustav

-Kabbe! Először elesek 1 gitártokban. Aztán fölveszem Bill gatyáját. Aztán odaégetem a pizzát… mi az isten fog még jönni? –Tom

-Isten tuti nem… -nevetett Bill

-Jobb, ha ma itt maradsz, és nem lépsz ki az utcára… -Gusti

-Különben rádszarik 1 galamb. –Georg

-Vagy fejbevág 1 tégla. –Bill

-Nananana! Ne is folytassátok, még a végén valóra válik! De az tuti, hogy a mai nap nem teszem ki a lábamat a hotelszobából! –Tom

-És ha kigyullad valami? –Gustav

-Gusti a kurva élet, mondom, hogy ne mondd ki, mert a végén még valóra válik! Amilyen elkúrt a mai napom, bármi megtörténhet! –Tom

-Hm… Ez Murphy vagy babona? –Georg

-Egyikse. Ez a Tom be van tojva effektus. –Bill

-Ó azt nem lehet orvosolni! –Gusti

-Kuss. –Tom. Billék csak nevettek.

-Majd elmúlik! –Georg

-Biztos. Miután megrázott az áram! –Gusti.

-Elég legyen! Inkább megyek tévézni, minthogy a vadbaromkodásaitokat hallgassam! –mondta Tom, majd bement a szobába.

-Jó szórakozást! –vigyorogtak a többiek.

-Majd elromlik a tv! –Gusti

-Jólvanmár elég volt! Dobjunk össze valami ehetőt! –Bill. a fiúk (Tom kivételével persze, aki a balszerencsés nap címszó alatt semmihez se mert nyúlni) elkezdtek főzőcskézni.

Eközben a lányoknál:

-Mindjárt elérem… mindjárt… megvan! –kiáltott föl Szilvi, miközben 1 széken állva a szekrény tetején levő dobozt próbálta levenni.

-Fú ez tiszta por! –mondta Laura, amikor Szilvi lefújta és letörölte a doboz tetején levő porréteget.

-Az a lényeg, hogy mi lehet benne. Ezt még az előző lakos hagyhatta itt. A nővéred gondolom. –mondta Lilla Rékára nézve, ugyanis a lány nővérétől örökölték a házat meg a bútorokat.

-Hát biztos. Még jó hogy észrevettük, hogy van itt 1 doboz! –Réka

-De mi lehet benne? –mondta Szilvi, miközben a 4 lány a doboz fölé hajolt.

-Most megtudjuk… -mondta Lilla, majd levette a doboz fedelét. A dobozban 1 füzet volt. Laura belelapozott.

-Simone naplója: 1992 –olvasta Laura a füzet címét

-Hú jó régi! Akkor voltam 2 éves! –Lilla

-De mit keres itt 1 napló? És ki ez a Simone? A nővérem 1 szót sem említett erről! –Réka

-Szerintetek beleolvassunk? –Szilvi

-Hát… másképp nem tudjuk meg, hogy ki ez a lány, és miért van itt ez a napló. –Laura

-Akkor jó. Olvasom. –mondta Lilla, majd kinyitotta a naplót az első bejegyzésnél.

1992. november 27.

Simone vagyok, de gondolom, akivel kapcsolatban állok, az ismer. Magdeburgban élek. Van 1 férjem, és 2 ikerfiam, Bill és Tom.

-Na ne! Ez… ez… ez a napló… az anyjuké? Billnek és Tomnak? –Laura

-Bazd meg! Igen! –Lilla elkerekedett szemmel.

-Na akkor olvasd már tovább! –többiek izgatottan.

Azért kezdtem naplót írni, mert a kolleganőm szerint ez levezeti a feszültséget, ami a gyerekek miatt felhalmozódik… hát, amit Bill és Tom produkál néha az idegeimmel, na azt sehogysem lehet levezetni. Most is Tom addig rúgta a labdát, amíg azaz ablakig nem repült, és úgy kitörte az üveget, mint annak rendje. Kapott is pofont utána. Bill eközben bent evett, és hát nem győzök a gyerekre mosni, bármit eszik az a ruháján köt ki. Aztán meg belevigyorog a képembe, ha megszidom. Este meg majd fürdés, majd pancsolnak mint a kiskacsák, fél doboznyi kisautó társaságával a kádban. J Aztán majd holnap hajmosás, majd üvöltve fognak sírni, mint mindig. Én meg ezredszerre is megfogadom, hogy olyankorra kéne vennem füldugót… Na megyek, mert odaég a tészta!

1992. november 28. –éjszaka 11 óra

A mai nap nyugisan telt, a gyerekek játszottak, meg tévéztek, a férjem ugye dolgozott. De Bill már reggel köhögött, de azt hittem, majd elmúlik. Hát nem. Most este 11 óra van, Billnek 39 fokos láza, jobban köhög mint reggel, fáj a torka és sírdogál már késő délután óta. Most az apja van soron a virrasztásban. Ha a karjába veszi és sétálgat vele, akkor Bill valamennyire megnyugszik, de még így is mondogatja hogy: Fáj, fáj. Adtunk neki kanalas gyógyszert, alig akarta bevenni, de sikerült beleerőltetni. Ha 3 nap múlva nem múlik el a náthája, akkor irány az orvos. Szegénykémnek nagyon érzékeny torka van, minden télen bedurran neki, és akkor van egypár álmatlan éjszakánk a sírása miatt. Megyek, foglalkozok vele én is, remélem rendbejön.

1992. november 29.

Bill már jobban van, igaz hogy taknyol jobbra-balra, meg köhög is, de a láza már lement szerencsére, szóval megúsztuk a dokit. Igaz, hogy Tomnak erősebb az immunrendszere, mint Billnek, de mondtam neki, hogy ne ölelgesse, és ne puszilja össze-vissza a tesóját, amíg meg nem gyógyul, mert ha elkapja a nátháját, kikap. De lemerem rá tenni a nagyesküt, hogy pár napon belül Tom is náthás lesz…

Tomhoz az előbb kukkantottam be: játszik a szobájában több tucat kisautó társaságában. Sorba rakja mindet, majd a kedvenc kocsijával elüti őket. Amikor feláll és látja, hogy minden szerteszét, 1 hangos „aztaaaaa” felkiáltással tapsolni kezd, majd megint kezd mindent elölről.

Aztán eljutottam Billhez is: ül a konyhaasztalon, a jóisten tudja, hogy került fel oda. Előtte 1 tányér, rajta 1 kenyér, a kezében a melegszendvicskrémes tubus, mellette meg 1 tömbnyi sajt. Gondoltam: na már a hűtőt is megjárta a gyerek. Bill eközben szerintem melegszendvicset akart csinálni 3 éves fejjel. Örülök, ha a tejet meg a vajat megkülönbözteti. Bill fogta a melegszendvicskrémet, az egész tubusnyit sátáni kacajjal rányomta a kenyérre, természetesen hót maszatos volt a gyerek, na meg a konyha is. Amikor a tubusból kifogyott a krém, Bill lehajította a földre. Na hozhatom majd a felmosórongyot is. Ekkor a gyerek fogta a sajttömböt, és mivel nem volt reszelő, 2 percnyi gondolkodás után elkezdte a sajttal püfölni a kenyeret, ami ahhoz vezetett, hogy még jobban kajás lett minden. Billnek ekkor eszébe jutott, hogy mivan, ha a sajttal van a baj? Fogta magát, beleharapott a sajttömbbe, majd elfordult oldalra, és kiköpte. Aztán elkezdi:

-Anya a szajtba lemerült a elem! –kiáltja a gyerek. Bejövök, mondom neki:

-De hát a sajtba nincs is elem! És amúgy is mit csináltál? –kérdezem tőle.

-Vacoját! Bele akartam jeszelni a szajtot a… a… a… a ebbe! –mutat a melegszendvicskrémre.

-Köszönöm, de majd ha nagy leszel, akkor csinálj, jó? –én

-Jó de megeszed? –mondta Bill. ekkor mivel még mindig náthás volt, tüsszentett 1 hatalmasat, egyenesen a krémben ázó kenyérre.

-A szád elé a kezed, ha tüsszentesz, igaz? –én

-Oké anya, de megeszed? –Bill erősködik.

-Hát fiam… majd megeszem, amíg fürdesz, oké? –mondtam neki, majd gyorsan megfürdettem, közben kidobtam a tákolmányát.

1992. november 30.

Ma esős volt a reggel. Tom persze rögtön odáig volt, meg vissza, mert imádta, ha esik az eső. Hiába mondtam neki, hogy maradjon a házban, magasról tojt rám a gyerek, kiszökött az ajtón 1 szál pólóban, gatyában meg cipőben, és elkezdett szaladgálni, de fél perc múlva akkorát esett, hogy a sírására jöttem ki. Szipogva mutatta nekem a kezén levő horzsolását.

-Így jár, aki az esőben rohangászik. –mondtam neki, erre ő durcásan:

-Nem vagy a bajátom! –mondta Tom, majd bement a házba. Én csak megvontam a vállát: csak durcizik, semmi több.

A nap hátralevő részében, minden simán ment, a gyerekek kivételesen jók voltak. Este viszont jót nevettünk Tom egyik beszólásán. Nézzük este a férjemmel a híradót, az ikrek fönt játszanak a szobájukban. Lejön Tom, hogy igyon valamit. Miközben iszik, látja, hogy a hírekben 1 balesetet mutatnak, méghozzá 1 összetört, fejreált kocsit. Tom miután kiitta a poharat részvéttel teli tekintettel nézett a tévére, majd elkezdi:

-Szegény autó, megdöglött.

Hát mit ne mondjak, visítva röhögtünk. XD De Tom persze ment vissza játszani, nem törődött az  velünk. Ilyenkor érzem a legjobban, hogy a gyerekek nélkül üres lenne az életem…

1992. december 1.

Na már decembernél tartunk. Bill és Tom minden reggel követeli az adventi naptárat. J Ha nem lenne csoki a világon…

A fiúk tökre be vannak zsongva, várják már nagyon a karácsonyt. Csak éppen fogalmam sincs, mit vegyek nekik. De addigra biztosan kitalálom, csak jobban szét kell néznem a játékboltokban. Most éppen játszóterezni vannak az apjukkal. Én addig kitakarítottam a házat, és 1 elkószált rendőrautót is találtam a wc mögött. Hogy fognak ezek óvodába menni, ha mindenhova viszik a játékaikat? Most még 3 évesek, de jövőre már ovi szeptembertől. Előre félek, mit fognak produkálni. De ráérek ezen gondolkodni akkor, amikor ott tartunk. Azt viszont már most tudom, hogy az én két pici huligánom ki fogja készíteni az óvónőket. Hiszen én is alig bírok velük…

-Ez volt az utolsó bejegyzés. –Lilla

-Csak 5 napot írt bele? –Laura

-Hát igen… csak. –Lilla

-Lehet, hogy elhagyta közben vagy ilyesmi. De mit keres Simone naplója itt a házban? –Réka

-Szerintem, elhagyta, vagy mittudomén. De jó volt látni, milyenek voltak az ikrek, még ha csak 5 napig is! –Szilvi

-Igen! Micsoda rosszcsontok voltak, istenem! –mosolygott Réka

-Hát a helyzet nem sokat javult! –nevetett Szilvi

-Hmm… szerintetek odaadjuk nekik? –Laura

-Ne. Addig ne, amíg nem tudjuk, hogy került ide. –Lilla

-Igen. Felhívom a nővéremet. –mondta Réka, majd tárcsázta a nővére számát. 3 perc beszélgetés után mosolyogva mondta.

-Simone elhagyta azt a naplóféleséget, és a nővérem találta meg a munkahelyén. Vissza akarta neki adni, de Simone azt mondta neki, hogy tartsa csak meg. –Réka

-Tényleg? –Laura

-Jaja. Megmutatjuk a fiúknak? –Réka

-Miaz hogy! –mosolygott Lilla, majd a négy lány a telefon köré gyűlt, hogy áthívják a fiúkat egy kis szembesítésre… J