17. rész

2 hét telt el. Ezalatt sokminden jó dolog történt. Aztán eljött a forgatás napja. A csapat elindult, hogy leforgassák a legújabb számhoz tartozó klipet. Boldogan nevetgéltek, és meg sem fordult a fejükben, hogy hamarosan a poklok poklát fogják átélni… és egyikük már soha többé nem tér haza…

A kisbusz fedélzetén 9 utassal (sofőrt se hagyjuk ki) a híd szélén állt meg. A helyszínen már ott volt a stáb, a kamerák. Billék szépen sorban kiszálltak a járműből, és szemügyre vették a helyszínt, ugyanis most járnak itt először.

-Milyen szép itt minden! –mondogatták, és ehhez hasonló jelzőkkel jellemezték a területet. A híd szép volt, alatta vadul zubogott a Spree folyó. Gyenge szellő fújta a téltől megkopasztott fák ágait. Mivel a tegnapi hó elolvadt, ezért a tájon a csípős hideg volt az úr, de ez nem zavart senkit sem.

-Ilyen helyen jó lesz forgatni! –Bill

-Na ja! Nem tudom, kinek az ötlete volt, hogy itt csináljunk klipet, de az egy zseni volt, az tuti! –áradozott Tom.

-Hé fiúk, gyertek! –szólt a rendező

-Menjetek csak! –Laura

-És ügyesek legyetek! –Réka

-Azok leszünk! –mondták a fiúk, majd odaálltak a híd közepére a hangszerekhez. El is kezdődött a munka. Amíg vették föl a részleteket, addig a lányok a háttérből figyelték őket. Másfél óra munka után a társaság leállt 1 kicsit pihenni. Azonban észrevették, hogy az egyik lámpával valami baj van.

-Jürgen! Mi a baja a lámpának? –kérdezte Bill aggódva a lámpát bütykölő stábtagtól.

-Valószínűleg az egyik égő kiégett. –Jürgen

-De meg lehet csinálni ugye? –Gustav

-Persze! Csak kéne új égő! –Jürgen

-Várjál, hozok! Mondta Tom, majd elsietett egy égőért. Kisvártatva meg is jelent az új égővel. Fölmászott a létrára Jürgen mellé, majd odaadta neki a lámpa tartozékát.

-Köszi Tom! –mondta Jürgen, miközben kicserélte az égőt.

-Nincs mit! –mosolygott Tom. De ekkor megtörtént a baj: a létra hirtelen dőlni kezdett, ki tudja miért. Jürgen még időben le tudott ugrani a létráról az aszfaltra, Tom viszont lejjebb zuhant. Másfél méterrel a híd alatt levő korlátban sikerült megkapaszkodnia.

-Bill! Valaki! Segítség! –kiáltozta Tom kétségbeesetten. Bill amint látta mekkora veszélyben van Tom, azonnal a híd széléhez szaladt. Kisvártatva követték a többiek is, amikor észrevették a helyzet súlyosságát. Tom 1 csőbe kapaszkodott, alatta úgy 20 méterrel a Spree folyó zubogott.

-Ne félj Tom! Fölhúzunk! –mondta Bill, de maga sem tudta, hogy ezt hogyan fogják véghezvinni. Borzasztóan félt, ahogy Tom is.

-Segítsen valaki! Nem sokáig tudom magam tartani! –könyörgött Tom

-Hoznak kötelet! Ne félj Tom, nem lesz semmi baj! –nyugtatgatta Szilvi a rasztást. De ő sem volt biztos a mondata valóságtartalmában. Ekkor 1 repedéshez hasonló hang hallatszott.

-NE! Segítség! El fog törni! –kiáltotta Tom halálfélelemben. Ugyanis a cső kezdte megadni magát. Minden egyes másodpercben újabb reccsenés hallatszott, Tom pedig egyre közelebb került a folyóhoz, és messzebb a többiektől. Szilvi ijedtében elsikoltotta magát. Szinte tapintani lehetett a feszültséget és a félelmet a hídon levő emberek között.

-Tom! –kiáltotta Bill sírva. Tom is sírt. A cső egyre lejjebb, és lejjebb került. Tom tudta, hogy előbb-utóbb a cső eltörik, ő pedig a folyóba zuhan. Onnan, pedig már nincs visszaút.

-Bill! Szilvi! Fiúk-lányok, mindenki! Szeretlek titeket! –mondta Tom. Ekkor 1 hatalmas reccsenés hallatszott.

-Tom! –kiáltott fel egyszerre több tucat ember. A fiú egy utolsó, reményvesztett tekintettel nézett Szilvire és ikertestvérére. A cső ekkor kettétört.

-Ááááááááá! –kiáltotta Tom, miközben zuhant lefelé. Majd beleesett a folyóba, és gyenge testét elvitte a sodrás, és betemették a hullámok.

-NEEEE! –kiáltotta Bill, majd olyan gyorsan ahogy csak tudott, lerohant a partra. Georg, Gustav, a lányok és pár stábtag követte. Tom nevét kiáltozták mindnyájan, és nézték a folyót, hátha megpillantják benne a gitárost. Bár valószínű volt, hogy a gyors sodrás miatt már messze volt Tom.

-Hol vagy Tom? –kiabálta Bill, majd kétségbeesve futott ide-oda, tekintetét 1 percre se vette le a folyóról. Tudta, hogy Tom testét már messzire sodorta a víz, de képtelen volt felfogni azt is, hogy az ikre a folyóba zuhant. Mindenki Tomot kereste. Hamarosan búvárok, és a rendőrök is a helyszínen voltak, hogy segítsenek a keresésben. Helikopterek emelkedtek a magasba, és búvárok merültek alá, hogy minél hamarabb és lehetőleg élve megtalálják Tomot. A helyszínt és a környéket rendőrök fésülték át. Mindenki, aki csak élt és mozgott a híd közelében és a Spree folyó partján, mindenki Tomot kutatta. De amint múltak az órák, a remény is egyre jobban kezdett elfogyni. Bill, aki eddig minden erejével Tomot kereste, most fáradtan és elkeseredetten ült le a folyópartra. A vizet nézte, majd sírva a kezébe temette arcát. Tudta, érezte hogy Tom már nem él… de nem akarta felfogni. Nem volt rá képes. Ahányszor kérdezte a rendőröket a keresés ügyében, folyton azt a választ kapta, hogy: ha megtudunk valamit, szólunk!

Annyira szépen indult ez a nap… sőt ez a hónap. Aztán egyszercsak mindennek vége. Bill nem tudta mitévő legyen. Itt hiába keresné Tomot, a folyó messzire elsodorta. Mégsem mozdult innen, 1 tapodtat sem. Hiszen itt ezen a helyen látta ikertestvérét utoljára élve. Emiatt pedig nem volt lelkiereje elmenni innen.

-Bill… -Laura jött oda mellé, majd megölelte.

-Vannak hírek? –kérdezte Bill

-Áh semmi. Remélem, hogy megtalálják, és hogy egyben lesz! –Laura

-Én is… -dünnyögte Bill, tekintetét 1 percre sem levéve a folyóról. Körülnézett. Szinte az összes stábtag telefonált, vagy a rendőröket kérdezgette. Sokan a folyóparton járkáltak, Tom nevét kiáltozva. Szilvi a kisbusz mellett ülve zokogott, a 2G , Réka és Lilla pedig körülötte. Tom 5 órája tűnt el… és azóta sem találtak rá. A percek óráknak tűntek… fájdalmas és kínzó óráknak. Ekkor 1 rendőr elkiáltotta magát:

-Megvan a fiú! –rendőr. Bill úgy pattant föl, mint aki parázson ülne, és rohant a rendőrhöz. Ugyanezt tette mindenki, aki ott volt.

-Hol van most? Él? Vigyenek oda!!! –sorolta Bill.

-Ugye jól van Tom? –kérdezte Szilvi. Csak úgy záporoztak a kérdések a rendőrre.

-A víz jó messzire sodorta, nyolcszáz valahány méterre innen. Az egyik járőrhajó halászta ki. –tájékoztatta a rendőr a népet.

-Na de hogy van? –kérdezték rengetegen.

-Halott. A kiérkező orvos szerint 5 órája halt meg. Pár perc alatt megfulladhatott. –rendőr. Döbbent csend. Pár ember felsírt.

-De hát ő tudott úszni! –mondta az egyik stábtag.

-Az itt nem számít. A víz pár fokos volt, a sodrás, pedig erős. Maga a folyó 4-5 méter mély. Esélye sem lett volna a túlélésre. Ha időközben bele is kapaszkodik valamibe, akkor a hideg végez vele. –rendőr. Mostmár senki sem bírta ki sírás nélkül.

-Látni szeretném! Vigyenek el hozzá… kérem. –mondta Bill. folyamatosan sírt, ahogy a többiek is.

-Én is szeretném látni! –Szilvi

-Rendben. Kik jönnek még? –rendőr. Georg, Gustav, Réka és Lilla jelentkezett. Újra visszaültek a kisbuszba… egy emberrel kevesebben. Alig negyedórányi út után már látták az út szélén parkoló rendőrautót, meg mentőket meg efféléket (jólvanmár, este van XD –szerk.).

Billék kiszálltak a kocsiból, majd elindultak lefelé a folyópartra. Bill ekkor meglátott 1 letakart testet.

-Tom! –kiáltotta, majd elkezdett rohanni lefelé. A többiek utána.

-Maguk a hozzátartozói? –kérdezte 1 ott levő rendőr.

-Igen! Megnézhetném? –kérdezte Bill.

-Hát… ha akarja. –mondta a rendőr vállvonogatva. Bill felhajtotta a leplet, amely Tom arcát fedte. Amikor meglátták a rasztás arcát, mindenkin eluralkodott a sírás. Tom falfehér volt. Szó szerint. A szája kék a hideg víz miatt. Haja teljesen megkeményedett szintén a hideg víz miatt. Ajak piercingje nem volt meg. Több helyen karcolások voltak az arcán.

-Úristen… -Gustav

-Tom… -Bill csak ezt a szót volt képes kimondani… ezt is nagyon nehezen. Elviselhetetlen volt a fájdalma (lelkit értek). Megkövülten meredt Tomra, majd zokogva borult rá. Szilvi ugyanezt tette. A többiek csendesen sírtak a hátuk mögött. Borzalmas pillanat volt. Aztán ugye Tomot el kellett vinni. Billék ekkor hazamentek, de mondanom sem kell, hogy a hangulatuk nem változott. Szünet nélkül sírtak. Otthon gyertyát gyújtottak a szobában, ahol Tom aludt, és a gyertya mellé rakták a kedvenc gitárját, és a legkedvesebb tárgyait. A ház, ami eddig a nyüzsgéstől és a nevetéstől volt hangos, most csöndbe burkolózott. Ám Billnek a mai nap volt még 1 nehéz feladata: a szüleik még nem tudnak a történtekről. Bill letörölte könnyeit, majd szomorúan sóhajtva felhívta a szüleit.

Simone: -Szia Bill! Hogy vagytok?

Bill: -Hát… nem jól.

Simone: -Hogyhogy? Bill… ne ijesztgesd anyádat!

Bill: -Tom…

S: -Tom? Mi van vele? Történt valami?

B: -Igen… -Bill ismét elsírta magát.

S: -Bill… mi történt? Válaszolj fiam…

B: -Tom… meghalt.

S: -Micsoda? Ez… ez nagyon rossz vicc Bill…

B: -Nem viccelek anya! Az új klipet forgattuk, amikor történt 1 baleset…

S: -Mi?

B: -Tom beleesett a folyóba, és… nem élte túl. –Bill. Simone sírt.

S: -Bill… holnap délelőtt jövök hozzátok Berlinbe, rendben? Majd még hívlak téged! –mondta a nő szipogva.

B: -Rendben anyu.

S: -Megyek, beszélek apáddal… jó legyél. Szia!

B: -Szia. –Bill letette. Hallotta anyja hangján, hogy a nőt sokkolta az eset. Nem volt egyedül. Bill csak 1 bábunak érezte magát, melyből a szomorúság kiszívta az életet. Reggel még Tommal együtt mentek forgatni, estére meg örökre egyedül maradt. Ikertestvére halála borzalmas lelki súlyként nehezedik rá. Egy hét múlva tervezik a temetést. Bill nem tudta mi lesz a rajongókkal… a Tokio Hotellel… na és vele. Úgy érezte, hogy Tom halálával minden a semmivé lett, és egyszerűen képtelen volt bármin is mosolyogni. De igazából most nem is lett volna rá alkalom. Mindenki átérezte a fájdalmát, de senki sem szenvedett annyira, mint ő. A fiúnak majd megszakadt a szíve.

-Megyek aludni. –szólt Bill, majd felment a szobába. Magára zárta az ajtót, majd zokogva hajtotta le a fejét a párnájára. Fél óra múlva Laura is követte (mivel 1 ágyban aludtak). Bill ekkor már aludt, de látszott az arcán, mennyire nyúzott. Laura megsimogatta a fiú arcát, adott neki 1 puszit, majd ő is lefeküdt aludni. Tudta, hogy mindannyiukra nehéz napok várnak.

A gitáros temetésén ezrek voltak. Rajongók, újságírók, és persze Tom hozzátartozói. Simone majdnem elájult, folyamatosan támogatta Gordon. Billt Georg és Gustav állta körül. Mellettük Szilvi, Laura, Lilla és Réka. Nem volt ember, akinek ne gördült volna le legalább 1 könnycsepp az arcán. Amikor a temetésnek vége lett, az emberek hazamentek. Így tettek Billék is. Ám a megpróbáltatásoknak még korántsem volt vége. Szilvi kapott 1 telefont az orvosától (még Tom halála előtt volt 1 kivizsgáláson, mivel sokszor rosszul érezte magát). Az pedig szintén sokkoló hírt közölt: Szilvi gyereket vár. Tomtól.

-Ez nem lehet… -mondta Szilvi, miután letette a telefont.

-Mi? –többiek

-Lehetetlen… -Szilvi

-De mi? Szilvi, ne izélj már! –Réka

-Tudjátok, hogy mostanában sokszor vagyok rosszul… azt hittem a gyász miatt van… de nem. –Szilvi

-Hát? –Bill

-Terhes vagyok. –Szilvi. A többiek megdöbbentek.

-Tessék? Tomtól? –Bill

-Igen. Pedig szedek fogamzásgátlót, de úgy látszik, nem használt… most mit csináljak? –kérdezte Szilvi sírva. Nem kapott választ, csak értetlen tekinteteket.

-Tom biztos elvetetné… -Lilla

-És ha nem vetetjük el? –Georg

-Tényleg… ez a baba… mégiscsak Tom gyereke lesz! Egy kicsit ő lesz Tom! Ha megszületik… talán belőle is olyan nagy gitáros lesz, mint az apjából. –Gusti

-Már ha fiú lesz! –Georg

-Bill? Szerinted? –Gusti. Bill gondolkodott… de igazat adott a dobosnak.

-Szilvi! Szerintem… ennek a gyereknek meg kell születnie. –Bill

-Akkor… 9 hónap múlva megszületik a kicsi Tom. Már most tudom, hogy fiú lesz. –mondta Szilvi, majd a kezét a hasára tette.

-Reméljük. –Bill. ekkor berontott az ajtón David, a menedzsment.

-Remélem én hallottam félre a dolgokat, és a hölgy nem várandós. –mondta David mérgesen nézve Szilvire.

-Te hallgatóztál? –Georg

-Csak annyit hallottam, hogy Szilvi terhes. Ez ugye nem igaz? –David

-De igaz. És megtartom a babát. –Szilvi

-Magácska a jövőben nem babázni fog, hanem menni a kórházba abortuszra. –David

-Micsoda? –mindenki

-Már megbocsásson kedves David, de ne maga szóljon bele mások életébe! A baba marad! –Laura

-Szó sem lehet róla! Mit fognak szólni a rajongók? –David

-El fogják fogadni! Bízunk a rajongóinkban! –Bill. David nevetett.

-Az a rohadt kölyök romba dönti az arculatotokat! –David

-Az a rohadt kölyök az ikertestvérem gyereke! –kiáltotta mérgesen Bill.

-Leszarom! Nem születik meg, és kész! –David

-De meg fog! –Georg

-Le lehet állni hölgyeim és uraim! Ezt a szaros bandát én tettem valamivé, és amíg én vagyok a menedzseretek, addig ti azt csináljátok, amit én mondok! –magyarázta David

-Ez nem igaz! És ne merj ilyen hangon beszélni velünk! –Gustav

-Ki vagy rúgva! –Bill

-Igen! Tűnj innen! Nekünk ilyen nyafogó, pénzéhes barom nem kell! –Georg

-Nem rúghattok ki! Keressetek új gitárost! Azt a kölyköt meg vetessétek el! –David

-Nem, nem és nem! –Bill

-Nem? Az a kölyök csak szétcsesz mindent! És az új gitárossal mi lenne a baj? Ó tényleg, ő nem Tom! Nem tiszta róla a megemlékezés ugye? Nem mindegy hogy ki lép be helyette? Az a pöcs már úgyis meghalt, nem mindegy????????? –David. Bill dühösen megindult David felé, de Gustav gyorsabb volt, és 1 hatalmas jobb horoggal válaszolt a menedzser kérdésére.

-Ki vagy rúgva te utolsó szemétláda! –sziszegte Bill dühösen. David vérző orrral/szájjal feltápászkodott, de mielőtt kilépett az ajtón, még bemondta:

-Nélkülem úgyis senkik vagytok! –mondta, majd elment.

-Ekkora bunkót! –lányok

-Ja. Nem értem, hogyan viseltük el idáig… -Georg

-De mostmár vége. –Bill.

Igen… bár a csapat nehéz időszakban van, de már túljutottak a nehezén.

Készül az új TH lemez. Billéknek sikerült felállniuk a padlóról. Találtak új menedzsert, Tom helyére, pedig az ikrek legjobb spanja, Andreas ugrott be. Bár a fiú tudta, hogy Tomot senki sem pótolhatja, de tisztában volt vele, hogy a gitáros sohasem bocsátaná meg, ha széthullana az együttes. Szerencsére a rajongók jól fogadták a váltást. Tom és Szilvi babája megszületett, és csakugyan fiú lett. Méghozzá tiszta apja. J A csapat közös megegyezéssel Tom után nevezte el a csöppséget. Bill mindig elérzékenyül, ha látja. De nem lehet lazsálni: A fiúk most az új lemezzel turnéra indulnak… hetekig nem látják majd a lányokat.

-Na csajok, akkor mi mentünk turnézni. Amikor csak tudunk, hívunk titeket! –Bill. a többi fiú bólogatott.

-Rendben. Hiányozni fogtok! –lányok

-Ti is nekünk! –Georg

-Vigyázzatok magatokra! –lányok

-Fogunk! És ti is! Meg erre a kis huligánra is! –mondta Bill, majd rámosolygott a kicsi Tomra.

-Meglesz! –Szilvi

-Ahányszor ránézek, Tomot látom magam előtt. –Laura

-Én is. –többiek. Ekkor a turnébusz sofőrje rájuk dudált, hogy mostmár ideje lenne indulniuk.

-Hát… mennünk kell. –Gusti

-Megígérem, hogy jól fogok helytállni! –Andreas

-Bízunk benned! –fiúk

-Mi is! –lányok

-Na de menjetek, ha mennetek kell. –Lilla

-És hívjatok minket sokszor! –Réka

-És legyetek jók! –Laura

-És érezzétek jól magatokat! –Szilvi

-Ugyanezeket kívánjuk nektek is! –Gusti

-Akkor… mentünk. –Bill

-Igen. Sziasztok! Pár hónap, és újra itt leszünk! –Georg

-Rendben! –lányok. A fiúk a búcsúzás után beszálltak a turnébuszba, amely már vitte is őket messzire, egy új koncertállomás felé. A Tokio Hotel most újra kezdett mindent, de már most tudták (és látszott is) hogy minden a legjobban fog alakulni. Tomot viszont sohasem felejti el senki.