16. rész

Tom a Cadillacjével leparkolt az állomás mellett München egyik napos, de hűvös  reggelén.  Nem tudta a pontos címet, ahol a lányok vannak, abban viszont biztos volt, hogy ha törik, ha szakad, kideríti Juli tartózkodási helyét. Így hát elővette a mobilját, és felhívta a lányt. Közben remélte, hogy Juli felveszi. Szerencséje volt.

J: Halo –hallatszott a lány álmos hangja. Biztos a telefon keltette fel.

T: Szia Juli, itt Tom. Itt vagyok a vasútállomáson.

J: Tessék? Mit keresel te Münchenben?

T: Érted jöttem. Gyere haza!

J: Tom te megőrültél? Nem megyek haza!

T: Akkor nekem is itt kell maradnom. Vagy nézed, ahogy itt csövezem az állomás mellett és fagyok meg éjszaka, vagy megmondod a címed, és én odamegyek és megbeszéljük ezt az egész dolgot.

J: Öhm… Wenig Strasse 16.

T: Rendben, csak megtalálom. J Köszönöm, mindjárt ott leszek. Szeretlek! Szia! –Tom letette. Mostmár egyre biztosabb volt abban, hogy eléri célját.

-Basszus Gülcan, Tom mindjárt itt lesz! –kiáltott fel Juli, majd gyorsan kikászálódott az ágyból átöltözni.

-Micsoda? –kérdezte Gülcan értetlenül.

-Siess, mindjárt itt lesz! –sürgette a lányt Juli. Juli maga sem nagyon tudta, hogy mit miért csinál. Esze ágában sem volt visszafogadni Tomot, most mégis jön.

-De én azt hittem… -motyogta Gülcan

-Én is azt hittem, de mégsem úgy lett! –vágott a szavába Juli. Ekkor csöngettek.

-Ez ő lesz! –Gülcan. Juli vett 1 nagy levegőt, majd kinyitotta az ajtót. Csakugyan Tom állt előtte.

-Juliii! –kiáltott fel a rasztás boldogan, majd magához ölelte a lányt.

-Neked is jó reggelt! –mondta Juli a szemét forgatva.

-Szia! –Gülcan

-Szia Gülcan! –köszönt Tom.

-Tehát akkor miért jöttél ide? –Juli

-Hogy hazavigyelek! Megjavultam… és megtanultam a leckét. Egy életre. –Tom bűnbánóan. Juli tétovázott.

-És ez az életre, mennyi idő? –Juli hitetlenkedve.

-Ameddig meg nem halunk! –Tom határozottan.

-Jaj Tom… és miért higgyek neked? –Juli

-Mert szeretlek! Ha ez nem így lenne, akkor nem jöttem volna utánad ilyen messzire. –Tom.

-Akkor most haza kellene mennem? –Juli

-Hazajönnél velem? –Tom bociszemekkel. Juli kérdően Gülcanra nézett, aki rámosolygott, majd bólintott egyet.

-Hát… igen. –mosolygott Juli.

-Végre! –Tom boldogan ölelte magához Julit (ez a mániája xD)

-Tom megfojtasz! –Juli

-Bocsi! ^^’’ –Tom. Gülcan odalépett a párhoz.

-Most akkor mikor mentek? –Gülcan

-Hát… szerintem mindjárt. –Tom

-Kikísérlek titeket a kocsihoz! –Gülcan

-Oké! –Julinak mivel nem volt nagyon cucca (ugye elégett minden a tűzben) ezért rögtön lementek Tom kocsijához.

-Na megint elszakadunk! –mondta Gülcan.

-Majd felhívlak sokszor! –mosolygott Juli.

-Oké. –Gülcan és Juli búcsúzóul megölelte egymást, majd Tom is elbúcsúzott tőle. Juli és Tom beszállt a kocsiba, majd elindultak Berlin felé. Gülcan sóhajtott egyet, majd megfordult, hogy bemenjen a házba, amikor beleütközött valakibe, aki épp sietett valahová.

-Jaj… elnézést, nem akartalak meglökni, vagy ilyesmi! –mondta a férfi, miközben belekapott a dülöngélő Gülcanbe.

-Semmi gond. –mondta Gülcan, majd amikor sikerült megállnia 1 helyben, szemügyre vette a férfit. A pasasnak hullámos, gesztenyebarna haja volt, amely a válláig ért. A szeme szintén barna volt. Olyan olaszos kinézetű volt (na jó nem faxkodok tovább, Dolhai Attila kinézetű pasira gondoljatok, ennyi xDD  -szerk.).

-Oh… ennek örülök. –mosolygott szédítően a pasas, Gülcan meg pirult rendesen.

-Én is. –nevetett Gülcan.

-Mi a neved? –kérdezte a pasi.

-Gülcan. Neked?

-Gerardo. –mosolygott Gerardo.

-Szép neved van! –Gülcan

-A tied még szebb! Eljössz velem kávézni? –kérdezte Gerardo.

-Persze! –Gülcan. Gerardo és Gülcan kézen fogva mentek tovább. A továbbiakról pedig csak annyit mondok, hogy Gülcannek nem kellett sokáig magányosan tengetnie napjait. =)

Berlinben:

-Komolyan? Wáááááá! –kiáltozta Heni, miközben a fülén volt a telefon, és Julival beszélgetett.

-Mi az? –kérdezte közben Bill, aki Tomnak írt sms-t.

-Bill telefonálok! Am Tom és Juli mindjárt hazaérnek! –mondta közben Heni, majd újra a vonal túlsó felén beszélő Julira koncentrált.

-Tényleg? Na végre! –mondta Georg, aki eközben jött be. Ügyesen leplezte nyugtalanságát a Petrás dolog miatt. Holnap reggel Petra el fog menni. Georg pedig követni fogja. Ha törik, ha szakad, ő meg fogja tudni, hogy ki ez a Frank. És mit akar Petrától.

-Na az jó! Akkor nem kell még 1 sms-t írnom Tomnak, hogy mi van vele, mert a reggelire sem válaszolt. –Bill

-Estére akkor újra együtt lesz a csapat! –mondta Gusti csillogó szemekkel.

-Igen! Tök jó lesz! –Dóri.

-Már várom, hogy újra lássam Juliékat! Am holnap 10-re el kell mennem a belvárosba, de sietek majd! –Petra

-Rendben! –Bill

-Oksa. –Petra. Ekkor kinyílt a bejárati ajtó.

-Juli! Tom! Végre! –kiáltottak fel a többiek, majd a 2 említetthez szaladtak.

-De jó végre itthon! Csak furcsa… -mondta Juli miközben körbenézett a nappaliban.

-Elhisszük! München után… -Dóri

-Bár a lánylakásotokat sajnálom. –Petra.

-Oh azt én is. Több időt töltöttem ott, mint itt, és nagyon nem volt kellemes látni, ahogy szépen lassan elég az egész, és már csak emlékek maradtak róla. –Juli szomorkásan.

-De ez a ház itt van! És mi is itt vagyunk! –vigasztalta Tom. Juli elmosolyodott.

-Na ennek örülök! –Juli

-Akkor kimondom a varázsszót: kaja! –Gusti

-Jaj Gusti, te aztán nem változtál! –Juli

-A hasam az sose! –Gusti. Mindenki ment a konyhába, de közben megszólalt Petra mobilja.

-Ahj ki lehet ez már megint? –mérgelődött Petra, miközben odament az asztalon levő mobiljához.

-Mi az, ki az? –Georg kíváncsian. Petra elkomorodott, amikor elolvasta az sms tartalmát.

-Az egyik spanom. Halljátok, változott a program, most kell mennem a belvárosba! Sietek haza! –mondta Petra, majd sietősen felvette a kabátját.

-De Petra… -Georg. Petra nem is figyelt a basszerre, hanem 1 szó nélkül kiment a házból. Georg csak állt ott az ajtót nézve, amelyen az előbb Petra kiment.

-Majd visszajön Georg, dolga van! Gyere, egyél te is! –mondta Tom teli szájjal. Georg lába már megindult a konyha felé, e végül 1 lépés után megállt.

-Megyek, vennem kell gitárhúrt! –mondta Georg, majd villámgyorsan felvette a kabátját, és kiszaladt az utcára.

-Georg majd én adok! Georg? Georg??? –kiáltozott Tom.

-Ez elment. –Gusti

-Emberek… ismét kénytelen vagyok kiejteni a bűvös mondatot: Mi a fasz van??? –Tom

-Fogalmam sincs, de nem tetszik ez nekem! –Bill rosszat sejtve.

-Nekem se… -Dóri

-Dettó. –Juli és Heni egyszerre.

-Ok. Ha fél óra múlva sem keveredik haza valamelyikük, felhívom Georgot. –jelentette ki Bill.

Az úton…

A belvárosba 1 út vezetett. Georg sietős léptekkel haladt. Sikerült elérnie Petrát. Persze úgy haladt, hogy ne legyen közel a lányhoz, csak lássa. A belvárosban Petra 1 szobor mellett állt meg. Georg 1 másik, nagyobb szobor mögé bújt, ami alig 4-5 méterre volt onnan, ahol Petra állt meg. Így a fiú mindent hallhatott. Kisvártatva megérkezett Petrához 1 srác.

-Szia Petra! –köszönt az ismeretlen!

-Frank! De jó hogy látlak! –mondta Petra, majd megölelte Frankot. Georg elképedve nézte a párost.

-Gyere, üljünk le ide! –biccentett a szobor előtt levő padra Frank.

-Ok. –Petra.

-Nem vették észre, hogy elmentél? –Frank

-De. de azt mondtam, hogy a belvárosba megyek. Azt nem, hogy miért. –Petra

-Ok. És mikor mondod el Georgnak? –Frank

-Uh… ez a neheze. Biztosan rosszul esne neki, ha megtudná, hogy ez a szerelem, amit eddig iránta éreztem, elmúlt. Már csak sima emberként tekintek rá. Az az igazság, hogy… hogy már nem érzem vele olyan jól magam, mint régen. Meg ugye most jöttél te… -Petra

-És velem jössz majd Stuttgartba! –mondta Frank

-Igen! –mosolygott Petra. Georgban megállt az ütő. Csak állt ott némán, földbe gyökerezett lábakkal, és nézte, ahogy a lány, akit eddig szeretett, kijelenti, hogy már elmúlt minden. Georg úgy érezte magát, mint még soha… mintha nem dobogna benne szív. Mintha csak 1 tárgy lenne, amit az ember csak úgy eldobott magától. Nem érzett semmit, csak fájdalmat. Fájdalmat, ami a hatalmába keríti és felemészti az összes jót és szépet. Georg már nem volt kíváncsi a páros további beszélgetésére. Sarkon fordult, és elkezdett futni hazafelé. Nem érdekelte, hogy Petráék észreveszik-e, vagy hogy megismeri 1 fan. Georg csak futott, ahogy a lába bírta. Eközben könnycseppek hullottak a szeméből. Annyira rosszul érezte magát. Amikor már elég messze került a belváros zajától, megállt. Kifulladva a kerítésnek dőlt. „Petra… miért?” –csak ez a gondolat motoszkált a fejében szüntelenül. Nem tudta mit tegyen. Nem tudta, hogy mit hoz a holnap. Csak azt tudja, hogy akit szeret, az már nem viszonozza érzéseit, és el fog menni. Talán örökre. És soha nem látja. Soha többé. Georg nem szégyellte a könnyeit, amelyek egymás után folytak ki a szeméből. Úgy érezte, hogy 1 rossz álomban van. De ebből az álomból nincs ébredés. Mert ez a valóság. Ekkor Georg mobilja megcsörrent. Bill volt az:

B: Szia Georg, hol vagytok?

G: Vagyok. Mindjárt megyek haza. –mondta Georg. A hangjáról tudni lehetett, hogy sírt.

B: Georg… jól vagy? –kérdezte Bill.

G: Igen. Mindjárt itthon leszek. –mondta Georg, majd letette. Letörölte a könnyeit, vett 1 nagy levegőt, majd elindult hazafelé…