20. rész

A társaság nagy nehezen, de felkelt még időben. A mai napra adódott még 1 program a stúdión kívül. A fiúknak el kellett menniük Berlin külvárosába, hogy ott legyen a fotósorozat az egyik magazin számára. Ám az apró bökkenő csak annyi volt, hogy az 1 napos gépkocsi beszüntetés miatt csak tömegközlekedéssel tudtak a helyszínre menni.

-Ó hogy rohadna meg az, aki a gépkocsi beszűntetést kitalálta! -.-” –morgolódott Tom korán reggel, öltözés közben.

-Jajmár Tom, vigyázni kell a levegőre! –mondta Gusti.

-Még jó hogy csak 1 napos! –Bill

-Na ja! –Georg. A négyes felöltözött, megreggelizett, elvégezték az összes reggeli teendőt. Örültek, hogy 1 kicsit kimozdulhattak a stúdióból.

-Jó legyél Meggi! –simogatta meg a nyuszit Bill. a tapsifüles egész éjszaka nyugton volt a ketrecében, bár onnan már nem is tudott volna kiszökni. Tom nem győzött hálát adni az istennek, amikor reggel felkelve rendben találta a házat. Meggi füleit az égnek meresztve nézett Billre, majd amikor az rámosolygott, a nyuszi odaugrált a salátájához, és evett az egyik levélből.

-Na, ezzel se lesz baj! –mondta Georg, miközben leguggolt Bill mellé, hogy ő is szemügyre vegye a nyulat.

-Jaja, de azért ne kiabáljuk el! Meggi ravasz! –nevetett Bill.

-Jöttök? –kiáltotta Tom miközben az ajtóban állt Gustival, és valami rap témájú dolgon nevetgéltek.

-Aha! –válaszolt Bill, majd Georggal felállt, és a csapat kiment az utcára. Mivel más lehetőségük nem volt, legyalogoltak a 15 percre levő vonat és metróállomáshoz.

-De fáj most a szívem a Cadillacemért! –Tom

-Nekem a lábaimért, amik nem lesznek a nap végére… -mondta költőiesen Gusti.

-De ezt most olyan izéség… és aki faluról jár a városba? –Bill

-Az megy lovaskocsival! 8) –Georg. A többiek nevettek.

-Hát Georg már biztos tapasztalta! Elképzelem ahogy felülsz 1 lóra, és ott a főtéren: Gyí te paci! –röhögött Tom.

-És úgy száguld, hogy az összes szőke nő szoknyája fellibben! –Gusti

-Hej Gusti, te ma nagyon vágod! –mondta Tom büszkén, majd megveregette a dobos vállát.

-Hát én már csak tudom… -vigyorgott Gusti.

-Nekem már most fáj a lábam… -kezdte Bill.

-Majd mindjárt odaérünk az állomásra! –Tom. 10 perc múlva már ott is voltak az állomáson, metróra várva (természetesen földalatti állomáson). Billen és Tomon sapka, szemüveg, Georgon csak napszemüveg, Gustin meg semmi extra. Így ültek a padon, és várták a metrót. Az alagútból morajlás hallatszott, amely egyre hangosabb lett, majd látszottak a sötétből a metró fényei.

-Na végre! –Tom. A négyes felállt, majd amikor a metró ajtaja kinyílt, felszálltak.

-De rég metróztam! –Bill. a szerelvény eközben elindult.

-Jaja. Én is. –Georg

-Szerintem mindannyiunk. xD –Tom

-Hát igen… -Gusti. Bill úgy nézett körül a metróban, mintha életében először ülne ilyenen. Minden olyan új volt számára… nem is csoda: évek óta nem metrózott. Kíváncsian mérte végig a többi embert, és kikémlelt az ablakon. Bár a sötétségen kívül mást nem látott, hiszen föld alatt voltak.

-Juj tényleg, mennyit megyünk? –Bill

-Asszem 9 megállót. –Tom

-Az jó sok. –Gusti

-Túl messze van az a szar. –Georg. A metró ekkor megállt az első megállónál. Az emberek ki és beszálltak, majd a szerelvény indult tovább.

-De még mindig jobb a metró, mint a busz! –jelentette ki Gusti.

-Nem azon láttad meg életed nőjét anno? –Tom

-Az régen volt. Meg a busz, az tömött. –Gusti, újabb megálló. A metró tovább megy.

-Akkor a mai nap fotózás, és este megint haza metróval… -Bill

-Jaja. –Tom. A metró ekkor gyorsulni kezdett, pedig lassulnia kellene a következő megálló miatt. A metró csak úgy elhúzott a megálló mellett. Ezt persze észrevették az egyre nyugtalanabb utasok. A metró csak gyorsult, és gyorsult.

-Emberek ez nekem nem tetszik… -mondta Bill, miközben ijedten nézett körül. Az emberek egyre jobban kezdtek pánikba esni. A metró még 1 megállón keresztülment, gyorsabban mint az előzőn.

-Te jó isten… ez repeszt és nem áll meg! –Tom. Az összes utas arcán lehetett az ijedséget. 1 óvodás kisfiú sírva bújt az anyjához.

-Mi történik itt? –hallatszott ez, és ehhez hasonló kérdések.

-8 megálló és 1 kanyar jön! 1 nagy kanyar! –kiáltott fel az egyik utas. Mindenki rettegett, néhányan sírva próbálták hívni a hozzátartozóikat, de a mélység miatt nem volt térerő.

-Tom… meg fogunk halni? –kérdezte Bill remegő hangon. Georg és Gusti is a tömegről Tomra nézett reménykedve. Tom kinyitotta a száját, de nem jött ki hang a torkán. Emlékezett, amikor ovis korukban Billel fociztak, és a fiú elesett, a térdét csúnyán felsértette a kemény beton. Bill akkor sírdogálva kérdezte Tomtól: ugye rendbejön a lábam? – Tom pedig megnyugtatta: persze tesókám!

Emlékezett, amikor a dolgozatok előtt Bill izgult. Bill mindig hajtogatta, hogy: ez sose fog sikerülni. De Tom csak bátorítóan mosolygott, és azt mondta: dehogynem! Képes vagy rá! –és Billnek tényleg sikerült a dolgozata.

Emlékezett, amikor a karrierjük kezdetén ott ültek az Echo nézőtérén, és várták, ki nyeri a díjat. Bill rögtön elkezdte: úgysem fogjuk megnyerni. De Tom most is lelket öntött belé: De meg fogjuk! Hidd el! –mondta Billnek a rasztás. 2 perc múlva mát könnyes szemmel fogták kezükben életük első komoly trófeáját.

És most itt állnak egy elszabadult metrón. Mindenki fél. Tudták, ha jön a kanyar, akkor a metró az alagút falába csapódik, és mind meghalnak.

-Tom… meg fogunk halni? –kérdezte ismét Bill. A fiún napszemüveg volt, de Tom még így is el tudta képzelni azt a rémületet, ami a fiú tekintetéből árad. A 2G is Tom válaszára várt. De Tom csak annyit suttogott:

-Nem tudom… -majd lesütötte a szemét. Hazudna, ha azt mondaná, hogy nem. De hazudna akkor is, ha azt felelné, hogy igen. A megnyugtató válasz helyett csak 1 kétséges mondatot tudott kinyögni. Bill görcsösen markolta a kapaszkodót, Gusti az ajkába harapva nézett körül. Georg ideges volt.

-Nincs itt vészfék, vagy valami? –kiáltott fel Gusti

-Akkor meg kisiklunk! –válaszolt neki valaki.

-Inkább az mint a falnak csapódás! –kontrázott rá 1 másik ember.

-Keressen valaki 1 vészféket, nem igaz hogy nincs ebben a kibaszott metróban! –valaki

-Ígyis-úgyis meghalunk! –még valaki

-De nem mindegy hányan! –valaki

-Úristen… -mondta rettegve Bill.

-Nyugi! –mondta Tom, hogy valamivel nyugtassa testvérét. Bill nagyon félt. Tudta, hogy pár percen belül eldől minden. Hogy életben marad-e vagy meghal. Borzalmas percek ezek, és óráknak tűnnek. Egy ember felállt az ülésre, és onnan szólt a többihez.

-Oké, emberek! Most meghúzzuk a vészféket! Ki fogunk siklani, a metróskocsik egymás hegyén-hátán lesznek! Kapaszkodjon mindenki, és… éljük túl minél többen! –mondta a férfi, majd leugrott az ülésről. Bill megölelte Tomot és Georgot, Gusti őket, közben a kezükkel próbáltak kapaszkodni. Bill már sírt, de nem csak ő, hanem a metró utasainak 99%-a.

-Emberek… jók voltunk… -mondta Gusti a könnyeivel küszködve.

-A legjobbak voltunk… -Tom

-Azok… -Bill

-Utánozhatatlanok… -Georg. A metrón mindenki búcsúzkodott a másiktól. Ekkor a metró vészfékét meghúzták, és a kerekek leváltak a sínekről. Fülsüketítő csikorgás hallatszott, mindenki elesett, a metrókocsik többsége az oldalára fordult, és így csúsztak tovább a síneken. Amikor megálltak, a por, és az össze-vissza levő összeroncsolódott metrókocsik, és sok sérült és halott jellemezte az alagútszakaszt. Köztük Billékkel… vajon túlélték?